9. fejezet: This is the best for the Band

Sziasztok :) Huh, el sem hiszitek mennyire boldog vagyok, hisz összejött a négy komment pedig még csak hétfő van *.* a fellegekben járok, és szeretnék még egyszer megköszönni minden kedves szót <3 Remélem elnyeri a tetszéseteket, ez a kissé szomorú rész :) Szombaton hozom a következőt, bár fontolóra veszem, hogyha megint összegyűlik 4 akkor megint rakok fel újat, hiszen már említettem, hogy jó pár kész van :D

Nem is húzom a szót <3 nagyon szeretlek titeket, iratkozzatok fel bátran, pipáljatok/komizzatok, mert nektek csak egy perc, de nekem egy napnyi öröm :)

Egy szemhunyásnyit sem aludtam egész este. Egyfolytában a hajnalban történtek kavarogtak a fejemben, és kérdések, amikre kerestem a válaszokat. Miért történik ez? Miért van az, hogy ha boldog vagyok, akkor valami elrontja az egészet? Mi lesz, ha miattam a fiúk megutálják egymást? Ha miattam felbomlik a banda? Nem. Ezt nem engedhetem meg! Hisz túl fontosak egymásnak, ahhoz, hogy mindez tönkremenjen egy ilyen apróság miatt. Ma véget vetek ennek. Beszélnem kell Niallel. Megvártam, hogy felkeljen a nap és csak utána küldtem el az SMS-t, amit már vagy két órája megírtam.

„Beszélnünk kell! Nagyon fontos, kérlek írj, hogy mikor jó neked :/ xoxo Kelly”

Amint megnyomtam a küldés gombot, a könnyeim szabályosan ömleni kezdtek. Úgy fájt a szívem már most, hogy az leírhatatlan. Ami nem csoda, hisz most készülök szakítani valakivel, aki az életet jelenti számomra. A levegőt, ami nélkül meghalok.

- Mi a baj? – jött be a szobámba, a már ébren lévő Jamie, és bebújt mellém a takaró alá. Simogatni kezdte a fejemet és a hátamat, ezzel próbált nyugtatani, de ez most édes kevés.

- Semmi – szipogtam, hisz minden kiejtett szó fájt, a torkomban lévő gombóc miatt – én csak… meghoztam egy nehéz döntést – mondtam el a lehető legrövidebben az egészet, és visszahajtottam a fejem a párnámra.

- Ennek van valami köze a tegnap estéhez? – tudakolódott tovább, miközben egy pillanatra se szakította félbe a simogatásom. Nem hiába ő a legjobb barátnőm, sőt szinte már a testvérem. Egy szót se szóltam, csak mozgattam fel le a fejem, ezzel jelezve, hogy nagyon is jó úton halad afelé, hogy mindenre rájöjjön – El fogod hagyni, igaz? – újra bólogatni kezdtem, mire rám hajtotta a fejét és énekelni kezdett, amitől mindig elalszom, mert nagyon kellemes hangja van. Így neki köszönhetően végre az álmaim közé kerültem.

***

A mellettem rezgő telefonomra keltem fel, ami azt jelezte, hogy üzenetem érkezett. Megnéztem a kijelzőjét és Niall mosolygós arca bámult vissza rám.

„Mi a baj? :O Valami rossz dolog történt? Hatkor elmegyek hozzád! xx Niall”

Az üzenet végére már homályosan láttam, az előbukkanó könnyeimnek köszönhetően, de erőt vettem magamon, és nem hagytam, hogy egyetlen egy csepp is végig gördüljön az arcomon. Kiszálltam az ágyból és elkezdtem rendbe szedni magam, mivel mind a két szemem fel volt egy kissé dagadva és persze ki volt pirosodva. Nagyon rosszul néztem ki, de nem akarom, hogy Niallnek ez legyen rólam az utolsó emléke. Szép szeretnék lenni. Olyan másfél órát tölthettem a fürdőszobában. Ezalatt lezuhanyoztam, megszárítottam és begöndörítettem a hajam, kihúztam a szemem tussal – kb. nyolcszor újra kellett csinálnom, mert mindig elkentem, annyira remegett a kezem – és felöltöztem. Egy a hajam színéhez tökéletesen illő halványsárga és virágmintás egybe ruhába öltöztem. Amint kész lettem letrappoltam a lépcsőn, de senkit sem találtam itthon. Csak megint egy cetlit.

„Elvittem a csajokat kikúrálni a tegnapi nap után, ezt értsd úgy, hogy egy szépségszalonba. Így legalább nem lesz közönséged, hisz így is nehéz napod lesz, nem kell, hogy egyfolytában Dianát hallgasd, mennyire rosszul döntöttél. Tedd azt, amit helyesnek gondolsz, ahogy azt ma reggel is tanácsoltam. Nagyon szeretlek, és légy erős!

Ui.: Ne feledd, nem mindig a legnehezebb út a leghelyesebb! xoxo J.”

Hát ez meg mit jelentsen? Szerinte is nagy hibát fogok most elkövetni? NEM. Este sokat gondolkodtam ezen, ez így lesz a legjobb! Összegyűrtem a kezemben pihenő papírdarabot és kidobtam a kukába. Kinyitottam a hűtőt, de azonnal vissza is csuktam, mert a kaja látványától is elment az étvágyam. Hirtelen megszólalt a csengőnk, amit nem értettem, mivel csak négy óra tizenkét percet mutatott a konyha falán pihenő óra. Elsétáltam az ajtóig, és az arcomra erőltetett mosolyommal ki is tártam azt. De az ajtóban egy ismeretlen alak állt.

- Szia. Te meg ki vagy? – kérdeztem meg a lehető legkedvesebben, de ő csak bámult rám fapofával. Olyan tizenhét évesnek néz ki, mégis tömeggyilkos tekintete van. Sőt nem is tömeggyilkos, inkább valami elmebeteg.

- A nevem Molly, és azt akarom, hogy tűnj el a fiúk közeléből, megértetted? – kezeit ökölbe szorította, mint aki ütésre készül.

- Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok! – mondtam komoly hangon a képébe, mert egy cseppet sem ijesztett meg. Mégis mennyire lehet erős egy tizenhét éves lány? Hát ezen nem kellett sokat gondolkoznom, mert amint elhagyta az utolsó szó is a számat, lekevert nekem egy jobb egyenest. Egy lépést hátráltam, de ennyitől nem kerültem a földre. Szívósabb vagyok, mint azt a legtöbben kinézik belőlem. Az ütése után én is bemostam neki egyet, amitől megszédült, így kapta is a második ütést. Döbbenten nézett végig rajtam, majd elrohant. Gyorsan becsuktam az ajtót, mielőtt egy egész bandával térne vissza és lejegeltem a szemem alatti piros foltot. A kezemben lévő jeges zacskóval ültem le a kanapéra és bekapcsoltam a Tvt. Egy vígjáték ment benne, de már láttam, szóval elkapcsoltam. Már vagy a huszadik csatornánál járhattam, amikor egy toplistát játszottak le az éppen aktuális adón. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, becsuktam a szemem és ráraktam a jeget, úgy hallgatva tovább a zenéket. Mire vége lett a műsornak már megint csengettek az ajtómon, de most már kinéztem a kukucskálón. Hogyha egy ismeretlen az, akkor ki se nyitom!

- Kelly, nyisd ki az ajtót! – hallottam meg Niall édesen csengő hangját, és egy percre elbizonytalanodtam. De gyorsan erőt vettem magamon, és kitártam a bejáratot – Szia – ölelt meg, majd egy finom csókot nyomott az ajkaimra. Megint kellemes bizsergés öntötte el a testem, ahogy az általában lenni szokott a közelében.

- Szia – mosolyogtam rá, majd beljebb húztam, mert eddig az ajtóban álltunk. Leültünk a kanapéra, és szembe fordultam vele. Jobb ezen minél hamarabb túlesni, különben elszáll a bátorságom. De még mielőtt nekikezdhettem volna, megsimította az arcom, és észrevette a már lilává vált foltot a szemem alatt.

- Veled meg mi történt? Ki ütött meg? – nyíltak tágra szemei, és kirohant a szobából, pár másodperc múlva pedig már egy zacskó borsót nyomott a sérülésemre.

- Nagyon megnehezíted ezt az egészet – bukott ki belőlem, mire felhúzta az egyik szemöldökét.

- Mégis mire gondolsz? – nevette el magát megint, de most nem követtem a példáját, csak levettem a kezét a szemem alól és lehajtottam a fejem. Az egyik kezével az állam alá nyúlt, hogy nézzek a szemébe és úgy folytassam, mert nem érti mit is akarok ezzel az egésszel. Csak bámultam azokba a gyönyörűséges kék szemeibe, majd egy nagy levegővétel után nekikezdtem életem eddigi legnehezebb beszélgetésének.

- Vége – egyetlen szó, ennyire voltam képes, de persze ez nem volt neki elég, így folytattam. Minden szó, amit kiejtettem fájdalommal töltött el, és nem csak a torkomban egyre növekvő gombóc miatt, a lelkem fájt – Szakítanunk kell!

- Mi? NEM! Nem kell szakítanunk. Miről beszélsz? – felháborodva ejtett ki minden egyes szót. A szemében ott volt a kétségbeesés – Ezt egy rajongó tette veled? Megoldjuk! Nem hagyom, hogy még egyszher valaki bántson. Ígérem – fogta meg mind a két kezem, de kirántottam onnan őket.

- Nem csak erről van szó. A rajongókkal elbánok. A lány, aki ezt tette, sokkal rosszabbul járt, mint én. Most a bandáról van szó – magyaráztam el neki mi is a helyzet, de erre még döbbentebb arcot vágott.

- Harry miatt? Az semmiség. Tegnap este megbeszéltük. Azt mondta csak tréfált, hogy egyáltalán nem bánja, ha együtt vagyunk – hadarta el egy szuszra minden ellenérvét. De ennyi nem elég, ugyanis Harry hajnalban jött ide. Azok után, hogy Niallel tisztázták a dolgokat.

- Ez nem volt semmiség. Mi lesz, ha máskor is összevesztek miattam. Nem mehet tönkre a barátságotok miattam. Ők többek neked egyszerű barátnál, hisz láttam. ŐK A CSALÁDOD! – szinte már kétségbeesetten kiabáltam vele, pedig egyáltalán nem ezt érdemelte. Ő egy aranyos és kedves lányt érdemel, aki mindennél jobban szereti, és akit majd a rajongói és a banda többi tagja is szeretni fog.

- De… már te is a családom vagy! Szeretlek – és itt törött el nálam a mécses. Eddig tartottam magam, úgy ahogy, de amint kimondta ezeket a szavakat sírni kezdtem. Bőgtem, mint egy baba, hangosan és nyugtathatatlanul. Közelebb húzott magához és megölelt. Teljesen összevizeztem a pólóját. A fehér felső fekete lett a vállánál a sminkem miatt.

- Én is szeretlek, de ez lesz a legjobb a bandának – mondtam a vállába, majd ránéztem. Muszáj a szemébe mondanom, ezt megérdemli – Ne nehezítsd meg még jobban. Kérlek. Vége!

- Ha elhagysz, azt azért tedd, mert nem szeretsz, ne pedig ezért – már az ő hangja is elbicsaklott párszor, szemei pedig megteltek könnyel, de ha idáig eljutottam, már nem hátrálhatok meg. Felálltam, megfogtam a kezét és az ajtó felé húztam. Kituszkoltam az ajtón, és becsuktam előtte. Úgy fél óráig még dörömbölt rajta, majd feladta. Hirtelen elmúlt a hangzavar és néma csend telepedett a házra. Üresség és sötét, csak úgy, mint a szívemben.