17. fejezet: Fight for you

Sziasztok :) Nagyon szépen köszönöm a kedves sorokat, most is örömmel fogadom majd a véleményeiteket. Ez a rész, amolyan összekötő rész lett, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Nem túl eseménydús. Viszont szeretném megemlíteni, hogy a mi kis családunk száma 13-ra emelkedett *.* ami hatalmas szám számomra és nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire boldog vagyok.
A szavazást pedig nem értem, de mindig mást mutat és szavazatok tűnnek el, ezért törlöm. Szeretném, ha írnátok egy nevet, hogy kiről szeretnétek olvasni (Harry, Niall, Louis, Liam, Perrie) hisz mégis csak jobb lenne, ha tudnám kit szerettek. Az eddigi állás: Lou: 4 szavazat; Niall 2 szavazat; Hazza 1 szavazat; Pezz és Liam 0 szavazat.
Ti vagytok a legjobbak <3 nagyon szeretlek titeket, jó olvasást! xoxo

*Niall*

Hazaérve Kellytől felmentem a szobámba, és beültem az ágyamba. Viszont nem élvezhettem sokáig a nyugalmat, mert kopogni kezdtek az ajtómon. Senkivel sem volt kedvem beszélni, de örökre csak nem maradhatok itt, szóval jobb ha mihamarabb túlesek ezen az egész mesélj mi a baj, mert attól jobb lesz dolgon.

- Gyere – mondtam halkan, de amikor kinyílt az ajtó elöntött a düh. Azt hittem valaki más akar velem beszélni, és hogy neki képe sem lesz a szemembe nézni, erre itt áll előttem teljes életnagyságban.

- Beszélhetnénk? - egy lépést sem mozdult az ajtótól, amíg el nem kezdtem bólogatni, végül leült velem szemben az ágyam szélére.

- Beszéljünk – becsapva érzem magam, de annyi neki is jár, hogy meghallgatom az ő szemszögét. Mégiscsak a haverom. Vagyis mindezek ellenére még a barátomnak tartom, de már nem a legjobbnak.

- Ez az egész félreértés. Kelly felébredt és senkit nem talált itt, mivel ti elmentetek, a lányok pedig nem vették fel a telefont. Nem volt pénze taxira, így kért tőlem, de én felajánlottam, hogy elviszem – kezdte az elején az egészet, de engem inkább a vége érdekelt, mégsem szóltam közbe – Elmondtam neki, hogy szeretem, de nem fogok közétek állni, és akkor jött egy üzenet a barátnőitől, ő pedig hazaküldött. Azt mondta, hogy nem is szerelem az, amit érzek és én dühös lettem, mert nem hitt nekem, így megcsókoltam. Most pedig már tudom, hogy igaza volt. Én annyira sajnálom – a végére már majdnem elsírta magát, de nem tette. Így végig gondolva talán tényleg csak az újságok fújták fel a történteket.

- Megbocsátok, de már nem tudok megbízni bennetek. Nem tudom mit higgyek. Lehet, hogy az az igaz, amit mondasz, de mi van ha ez is csak hazugság? - fakadt ki belőlem minden érzelem, és ezt utálom.

- Esküszöm ellökött magától és rám csapta az ajtót, amint ráeszmélt mi történik, csak a fotós azt már nem rakta bele a cikkbe, mert akkor nem lenne szaftos a hír! Szeret téged, és most már én is tudom - hajtotta le a fejét, és eldörmögött még egy bocsánatot.

- Most már teljesen mindegy, mert szakítottam vele - újra lejátszódott előttem a jelenet, ahogy rám néz és mondaná tovább, de én kilépek az ajtón. Olyan szomorú volt, és mindennél jobban el akarom hinni amit hallok tőlük, mégis képtelen vagyok rá.

- Tessék? Jaj, ne! Csak ne miattam. Mindent tönkretettem – állt fel az ágyról és fel-alá kezdett járkálni a kezét tördelve – Levegőre van szükségem – és ezzel kirohant a szobámból. Szegényt tényleg megviselte a dolog, csak úgy mint engem.

- Ne felejtsd el, hogy ma lesz a dedikálás az egyik lemezboltban – ordítottam után, mielőtt elfelejtené, majd egy ajtócsapkodás és eltűnt.

*Kelly*

A kanapén aludtam, de hirtelen dörömbölni kezdtek az ajtón, és ettől újra lejátszódott előttem a délelőtti jelenet. Nem értettem, mért nem nyitja ki senki a bejáratot, majd pár perc múlva rájöttem, hogy ismét egyedül vagyok itthon. Miért mennek el állandóan szórakozni a többiek? Esküszöm megváltozom! Nem fog padlóra küldeni senki, és élni fogom az életem, nem menekülök tovább. Ezzel az új életszemlélettel nyitottam ajtót, előttem pedig egy ideges Harry állt. Először megint az ilyenkor bevált szokásomat, vagyis az ajtóbecsapást akartam alkalmazni, de végül eszembe jutott a fogadalmam, így beengedtem.

- Mit szeretnél? - kérdeztem érzelmek nélkül, majd mutattam neki, hogy üljön le nyugodtan.

- Annyira sajnálom – nézett rám kétségbeesetten, és bár beletelt pár másodpercbe, már nem haragudtam rá - Igazad volt, nem is vagyok szerelmes, én csak... - de nem hagytam, hogy befejezze, helyette egyszerűen csak megöleltem. Éreztem, hogy nem érti miért viselkedem így, aztán feloldódott és viszonozta az ölelésem.

- Nem baj, talán nem illettünk össze eléggé. Ne hibáztasd magad – elindultam a konyha felé, és készítettem magamnak egy pohár kakaót -Te is kérsz?

- Igen, köszi – mosolygott rám őszintén, amit én is megtettem. Vettem egy mély levegőt és elkezdtem fújni a túl melegre sikeredett italomat.

- Szerintem pedig tökéletesen összeilletek. Aranyosak vagytok együtt – kavargatta Hazza is a sajátját, de ő sem ivott bele.

- Ha azok lettünk volna, nem szakítottunk volna már kétszer is - nevettem fel kínomba, mire furcsán nézett rám, és hirtelen egy levakarhatatlan mosoly terült szét az arcán. Jaj ne, gondoltam magamban. Egy újabb hírhedt Styles ötlet. Már előre félek.

- Már tudom mit kell tennünk, hogy visszaszerezd, persze csak ha akarod – és kacsintott egyet. Ha akarom? Még szép, hogy akarom, hisz szeretem.

- Mi a nagy ötlet? – néztem rá teljes érdeklődéssel, és végre belekortyoltam a kakaómba.

- Ma lesz egy dedikálásunk. Te pedig el fogsz jönni – Mi? Nem! Mi lesz ha megint ordibálni fog velem? Annyi ember előtt nem élném túl. Az eszem a szívem ellen harcolt. Egy hang azt suttogta, hogy maradjak itthon, viszont egy másik hang, egy sokkal intenzívebb indulásra késztetett.

- Mikor? - néztem rá a falon lévő órára, és amint válaszolt kiderült, hogy neki mennie kell, különben még elkésik. Gyorsan leírta a címet és kiviharzott, én pedig öltözni kezdtem. Egy farmer rövidnadrág és egy egyszerű felső mellett döntöttem, ami félvállas volt. A fejemre pedig feltettem egy napszemüveget.

***

Nehezen, de megtaláltam az épületet, ahol a fiúk tartózkodtak. Már több méteres sor áll csak azért, hogy kapjanak egy aláírást tőlük, esetleg egy fényképet a kedvencükkel. Mivel nem akartam tolakodni, beálltam a sor végére és vártam. Egész idő alatt a fiúk számai mentek a boltban, de még így is nagyon hosszúnak tűnt a várakozás, ami nem meglepő mivel körülbelül egy órán keresztül álltam egy kinézetre tíz éves kislány mögött. Aztán végre megtörtént a csoda, én következtem.

- Szia, mi a neved? - mondta már automatikusan a kérdést Niall, de amikor felpillantott lefagyott a mosoly az arcáról. Értetlenül nézett a szemembe, és nem mondott semmit.

- Te meg, hogy kerülsz ide? Ha szólsz, hogy jössz, nem kellett volna sorban állnod – álltak fel a helyükről a fiúk és megölelgettek, Lou fel is emelt a levegőbe és ott forgatott meg örömében. Nem gondoltam, hogy ennyire kedvelnek – Hiányoztál – tett végül le a földre, és visszament a helyére. A mögöttem álló lány köhögni kezdett, amolyan erőltetett módon, hogy szeretne már következni, így a többiek is helyett foglaltak és folytatódott a dedikálás. Én leültem egy székre  a srácoktól nem messze, és csak gondolkoztam. Küzdeni fogok, ha már ennyit harcolt értem. Én sem fogom feladni, még akkor sem, ha most reménytelennek tűnik az egész.

- Te – mutatott rám egy tizenéves lány, aki agyon volt cicomázva – Nem te vagy a képeken Harryvel? Akkora egy kurva vagy! - nem beszélt túl hangosan, gondolom, hogy a kedvencei nehogy meghallják miket vág a fejemhez, de az utolsó mondatánál már nem türtőztette magát eléggé. Niall és a többiek is azonnal a lezajló jelenet felé, vagyis felénk fordultak. A lány észrevette a néma csöndet és azt, hogy mindenki minket bámul, így kirohant az épületből. Én csak néztem ki a semmibe, és tudtam, hogy megérdemlem amiket mond.

- Jól vagy? - jöttek oda a mindannyian, miután az összes jelenlévőnek kiosztogatták az aláírásukat. Csak bólogattam, és kisétáltam velük a lemezboltból. Ez az egész nem úgy sikerült, mint terveztem, de még beszélhetek vele.

- Bocs Kells, de nekünk próbára kell mennünk – tette a vállamra a kezét Liam, majd mindenki elköszönt. Úgy, ahogy jöttem, vagyis gyalog indultam haza. Az eső megint esni kezdett, de most nem tetszett, az, hogy elázom. Egyszer döntök úgy, hogy nem hátrálok meg, mégsem sikerül. De a remény hal meg utoljára.