Twenty-fourth chapter: I can love you, more than this

Sziasztok :)

Egyszerre nevetek és szomorkodom. Hihetetlen, hogy ilyen "hamar" elértünk idáig. Vagy csak nekem tűnt ilyen gyorsnak az idő? Remélem szép szünetetek lesz, hogy ki tudjátok pihenni ezt a majdnem négy hónapot, amit szünet nélkül húztunk le a suliban. 

Köszönöm, hogy vagytok nekem, hogy biztattok, hogy elhalmoztok a kedves szavaitokkal. Nem tudom, mivel érdemeltem ki mindezt, de nem győzöm kimutatni a hálámat.

Ebben a részből - a címéből adódóan - megtörténik a nagy vallomás. Sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam az agyatokat és, hogy a szerelem helyett inkább Summer és Grace ellenségeskedésre tettem a súlyt. A következő történt ennek szinte az ellentéte lesz. :)

Millio puszi, jó olvasást és kellemes Húsvétot mát előre Xx

„A szeretet számomra azt jelenti, hogy feltétel nélkül, bármit megteszek azért, aki fontos a számomra. A szerelem pedig, még ennél is intenzívebb odaadást kíván. Meg kell értenünk egymást, a másik kedvében járni és legfőképpen: le kell mondanunk az önzésről. Egy kapcsolatban nincs olyan, hogy én vagy te. Csak mi vagyunk. El kell követnünk a MI hibáinkat, amiket csakis MI tudunk megoldani. Együtt.”

 °Louis Tomlinson°

Az élet váratlan, véletlennek tűnő cselekmények sorozata, amiről azt hisszük uraljuk, azonban ezt mégis inkább fordítva lehetne igaznak nevezni. Mi csak bábuk vagyunk, melyekkel az égiek játszadoznak, s csak remélhetjük, hogy a minket irányító személynek nincs éppen peches napja. A mai napig nem tudtam eldönteni, hogy az a bizonyos első találkozás egy ilyen szerencsétlen nap számlájára volt-e írható, vagy éppen megnyertem a főnyereményt, a lottó ötöst, melyről minden ember álmodozott. Miért volt az, hogy amikor az ember szerelembe esett, s szinte a felhők fölött érezte saját lényét, mely már a súlytalanságban lebegett, akkor volt a legboldogabb, a legerősebb, s egyben a legkiszolgáltatottabb? Sebezhető lettem, hisz most, hogy egy karnyújtásnyira ült tőlem, oly érzés keletkezett a belsőmben, ami felemészteni hívatott forró lángnyelveivel. Mintha megforgattak volna bennem egy tőrt, amit nem szúrtak elég mélyre ahhoz, hogy belehaljak. Á, dehogy! Inkább hagyták, hogy elöntsön a kín, ami belülről pusztította el a lelkem.

- Képzeld, Jim fenn tartja az állást, és nem rúg ki. A felesége pedig még húslevest is küldött nekem – hallottam meg egy kellemes tónussal rendelkező hanghullámot, mely a nappali felől érkezett, s ott csengett a füleimben megállás nélkül, ezzel is szomorúságot csempészve szívembe. Gondolataim minden egyes ébren töltött másodpercben körülötte forogtak, mióta majdnem elvesztettem. Abban a majdnem végzetesnek nevezhető másodpercben még a verejték is kivert, mert azt hittem nem leszek elég gyors. Lepergett a szemem előtt minden vele töltött vidám s kevésbé boldog nap, és ez adott elég erőt a lábaimnak.

- Levest? Az nem megfázásra van? – húztam fel egyik szemöldökömet, hiszen anyu, vagyis a nevelőanyám, mindig azt tanította, hogyha úrrá lesz testem felett az a fránya szezonális betegség, akkor feküdjek az ágyban és egyek egy tányér meleg, csirkehúslevest. „Az majd kiűzi belőled a nyavalyást!” Visszhangzott fejemben a sokszor emlegetett mondata, mely jeligévé változott az évek során.

- De, viszont gondoltak rám és csak ez számít – oktatott ki kedvesen, hiszen kijelentése egyáltalán nem hatott felsőbbrendűnek. Mindezzel inkább csak a házaspárt akarta védelmébe venni, hiszen, bár még csak rövid ideje ismerte őket, már is megkapták a szívében található kiváltságos helyeket. Vajon engem is ott őrzött, vagy emlékem azonnal elhomályosul, s szertefoszlik, amint elhagyja a várost? S vajon én képes lettem volna kitörölni az elmémből gyönyörű lényét?

- Igen – helyeseltem, miközben elzártam a gázt és pár pillanattal később már össze is kevertem a hosszú tésztát a paradicsomos szósszal. Sosem gondoltam volna, hogy én valaha is főzésre vetemedek majd, de úgy látszik megváltoztam. Miatta. - Kérsz rá sajtot is? – ordítottam át a köztünk található helyiségeket elválasztó légteret. Próbáltam elég hangos lenni ahhoz, hogy túlüvöltsem a háttérzajként szolgáló zene dallamát, ami szerencsére elsőre sikerült.

- Igen – ahogy kimondta, már neki is láttam a trappista reszeléséhez, hogy végül szépen elrendezve várjam, hogy ráolvadjon a forró tészta tetejére. Elpakolva a hozzávalókat, kezeimbe vettem a két porcelántányért, s belül imádkoztam, hogy ne legyek béna, s ne törjem ripityára a hófehér étkészletet, ezzel tönkretéve a fáradalmas munkám gyümölcsét. A kanapén pihenő lány reflexszerűen kereste a mankóit, hogy segítségemre siessen, de egy mérges pillantással maradásra intettem. Úgy gondoltam voltam elég felnőtt, hogy erre az egyszerű dologra egyedül is képes legyek. Nos, öt perc tökölés után sikerként könyveltem el, hogy a piros tészta az asztalra került, s nem Grace ölébe, mert akkor még mosnom is kellett volna, amihez azért már nem volt túlságosan nagy kedvem. Gracie kacaja betöltötte az egész nappalit, amikor kinyilvánította szórakozottságát.

- Öt másodperces szabály! – emeltem fel kezeimet, hogy aztán egy villa segítségével össze tudjam kapargatni az üvegre esett ételdarabokat.

- Már rég letelt – nyújtotta ki a nyelvét, majd a kezeibe vette a porcelán tényárok egyikét, s egy evőeszköz segítségével feltekert arra egy óriási adag spagettit. - Komolyan jó hatással volt rád ez a baleset. Egyre finomabb ételeket készítesz – ismerte el a tehetségemet, ami melengette férfi egóm egészét. Mellkasom duzzadt a dicsérettől, hiszen tőle jött. Éreztem, ahogyan testemet elönti egy kellemes bizsergés, s émelyegni kezdtem a gyomromban történő felforgástól. Talán - bár nem mertem megkockáztatni ezt a határozott kijelentést -, erre mondták azt, hogy az embernek pillangók repkednek a hasában. A kis szárnyas élőlények, mintha csak kínozni akartak volna.

- Csak spagetti, de köszi – intettem egyet a kezemmel, majd én is elkezdtem magamba tömni az általam kreált olasz ételkülönlegességet. Önkénytelenül jutottak egyembe az első próbálkozásaim s a tegnap este, amikor odaégettem a vacsorának szánt sült húsokat, így végül bénaságomnak köszönhetően pizzát kellett rendelnünk. Nem, mintha nem szerettem volna, hisz igazából az volt az egyetlen ennivaló, melyet elláthattam volna a kedvenc jelzővel, mégis… én valami sokkal különlegesebbet szerettem volna. Valamit, ami váratlanul éri, és ezúttal nem a szó rossz értelmében. Valami romantikus gesztus szerettem volna tenni az irányába, mint például amikor egy film főszereplője gyertyafény és az elengedhetetlen rózsaszirmok segítségével elbűvölte szíve választottját. Határozottan megártott a filmszakma. Túl nagyok voltak az elvárások. - Kell még valami? Felverjem a párnádat? – mutattam a lábát tartó, puha lakberendezési tárgy felé, amivel vízszintesbe tornáztuk begipszelt lábát.

- Ugye tudod, hogy a kezemmel az égvilágon semmi baj? – húzta fel szépen szedett szemöldökeit, aminek hatására apró ráncok jelentek meg, amúgy tükörsima homlokán. Napbarnított bőre a londoni időjárás ellenére sem fakult ki, amit szinte lehetetlennek tartottam mind ezidáig. Számmal grimaszoltam, hogy megmutassam, mennyire nem tetszett az ellenkezése. Az orvos kis híján megtiltotta neki, hogy felesleges mozdulatokat végezzen, s én valahányszor segíteni próbáltam, minduntalan elutasított. Egyáltalán nem értettem, miért viselkedett így, s a vele eltöltött hetek alatt kezdtem rádöbbenni, hogy bizony én egyetlen női egyedet sem voltam képes teljes mértékben megfejteni. Hiszen a legtöbbel mindössze egyetlen éjszakára kötöttünk szerelmi fogadalmat és bevallom az is megesett, hogy egy hétre rá már a nevét sem voltam képes felidézni szürkeállományom legmélyéről. Az arcáról már nem is beszélve. - Téged sokkal jobban megvisel ez az egész, mint engem – vonta le a helyes következtetést, ami csak még inkább feldühített s kihozott a már így is omladozó falakkal körülvett nyugodtságomból. Ujjaimat tördeltem s egyszerűen képtelen voltam a számba erőltetni akár csak egy falatot is az előttem pihenő tésztából.

- Már az is baj, hogy segíteni próbálok? – keltem ki magamból, s szavaim úgy fröcsögtek, akár a folyékony vas, melyből a műtárgyakat, esetleg a kardokat szokták formázni. Hiába bántam meg minden egyes sértő hangnemet megütő mondatfoszlányomat, képtelen voltam visszavonni őket. Ott lengtek a levegőben, s akár a füstöt, ezt sem lehetett elkapni, hogy aztán egy cérnaszálnál fogva visszahúzzuk, és semmissé tegyük. Grace arca eltorzult, cseppet sem kedves ordításomtól és maga elé tartva kezeit, védekezően karolta át saját testét. Gratulálok Louis, sikerült halálra rémítened egyetlen meggondolatlan cselekedeteddel. Igazán büszke lehetsz magadra.

- Nem így értettem – szipogta, s bár ott csillogtak a szemében a szomorúságot jelző könnycseppek, mégsem engedte nekik, hogy utat törve maguknak, leszánkázzanak kipirult arcvonalán. Erősnek akart mutatkozni, olyan személynek, akinek megrendíthetetlen lényét senki sem tudta sírásra késztetni. Mindebben pedig csak az volt a bökkenő, hogy teste remegett, akár a nyárfalevél, vagy az a bizonyos, nagyi által elkészített kocsonya.

- Amúgy is csak azért van… - a bennem életre kelő kételyek nem engedték, hogy befejezzem a mondatom, így az vég nélkül keringett a légtérben. Fejemben ott motoszkált a kétségbeesés, mely ördögi hangján pusmogott hallójáratomba. Tenyerem izzadni kezdett, s éreztem, ahogy kivert a víz. Gyerünk Louis, most vagy soha! Egy. Kettő. Nagy levegő! Egy. Kettő. Há-három - mert szeretlek – szemeimet azon nyomban becsuktam, mert nem mertem Gracie pupilláiba nézni. Rettegtem attól, hogy az íriszeiben felismerném a visszautasítás és a megvetés érzelemhullámait, melyek akár csak az óceán dühöngő habjai, letaszítanának szörfdeszkámról s egyensúlyom elvesztésével a mélybe zuhannék. Oda, ahonnan nem volt menekvés, s ahonnan képtelen lettem volna a felszínre bukkanni, hogy éltető oxigénnel töltsem meg tüdőm minden egyes köbcentiméterét.

- Tudom, hogy a barátodnak tartasz és ez nagyon sokat jelent számomra, de tényleg túlzásokba esel. Tegnap még csak munkába sem mentél – hadarta el egy szuszra, és komolyan elgondolkoztam azon, hogyan lehetett képes minderre egy ilyen picike lány. Hangja egyszerre volt megrovó és aggodalommal teli, így nem tudtam mit reagálni kijelentésére. Igaza volt, az utóbbi időben tényleg sikerült túlreagálnom a dolgokat, s erre élő példa volt a tegnapelőtti eset, amikor elment vécére, én pedig az ajtó előtt álltam és vártam, miközben arról kérdezgettem, jól van-e. De, mentségemre legyen mondta, tényleg azt hittem, hogy bele fog esni és lehúzza magát, miközben segítségért kapálózik. Néhanapján olyan ügyetlen volt, hogy bármit ki tudtam nézni belőle. A világ leglehetetlenebb cselekménysorozatait is.

- Ha tudni szeretnéd, Bill megengedte a szabadságot és félreérted a dolgokat – magyarázkodtam, akár egy első osztályos kisfiú, akit rajta kapott a tanár néni, amit megmutatta a kisharcost egy lánynak, cserébe azért, hogy ő is beláthasson a pöttyös szoknyácska alá. - Jobban szeretlek, mint egy egyszerű barátot szokás… - akkorát nyeltem, mint maga Texas, miközben szüntelen azért imádkoztam, hogy érzelmeim ne legyenek viszonzatlanok. Igaz, hogy rengeteg példa volt már arra, hogy egy elsőre kaphatónak titulált csaj végül mégsem adta be a derekát Mr. Atomszexi Tomlinsonnak, de azoknak fele annyira sem fájt, mint az esetleges visszautasítás. Grace több volt, mint bárki más ezen a szétcseszett világon. Ő volt maga a Nap, mely körül bolygóm folytonos mozgást végzett egy ellipszis alakú pályán, mely fényességbe borította a borongós felhőkkel körülvett reggeleimet, mely az életet jelentette számomra - szerelmes vagyok.

- Tessék? – kerekedtek ki égszínkék íriszei, melyekben kétszer akkorára nőtt a feketeség, mint valaha. Hangmagassága a plafont verdeste, miközben levegőt is elfelejtett venni értetlenségének okán. Eme reakció pedig cselekvésre késztetett. Már amúgy sem lett volna visszaút, hisz jól érthetően körülírtam az iránta táplált érzelmeim összekuszálódott kavalkádját, melynek gubancos csomója egyre inkább kibomlani látszott. Már nem rejtőzhettem védőfalként funkcionáló aurám mögé, hisz minden akadályt lebontottam ezzel a cselekedetemmel.

- Igen, jól hallottad. Teljesen elcsavartad a fejem és szeretlek. Ha kell, ezerszer is elismétlem – a végére azért ismét megjelent testemben a félelem, hiszen egyáltalán nem erre számítottam. A képzeletemben, a saját kis fantáziavilágomban a vallomás után, kivétel nélkül mindig a karjaimba ugrott és agyon csókolgatott. Ezen is látszott, hogy mekkora hatással volt rám a saját szakmám. A színészkedés árnyoldala, hogy elhitted a tündérmeséket, melyekben mindig a jó került ki győztesként egy végzetesnek tűnő csatában. Hisz a mozivásznon nem létezett nagyobb erő a szerelemnél, ami olykor még a gravitációt is képes volt igája alá hajtani.

- Nem kell… - vágta rá azonnal, amivel sikeresen belém fojtotta a további próbálkozásaim nyálasságtól csöpögő mondatait. Alig ismertem magamra, s ha pár hete valaki azt mondta volna nekem, hogy én ilyen mézes-mázas dolgokat fogok kiejteni ajkaimon, mentem a képébe nevettem volna - én is szeretlek.

Mindössze erre a szóra volt szükségem, s amint kipréselte száján, kezem automatikusan húzta közelebb, hogy aztán megszüntetve a köztünk lévő távolságot, végre valahára megérezhessem csókjának ízét. Óvatosan döntöttem hanyatt, mivel eszem ágában sem volt fájdalmat okozni, így is sérült testének, így komoly erőfeszítésembe került, hogy visszafogjam magam, s szenvedélyes vágyam, mely hosszú napok óta érte epekedett. Karjait összekulcsolta nyakam körül, míg az én kezeim hol arcán, hol csípőjén pihentek. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson, s hogy ne szólaljon meg az ébresztőórám. Mert ha most álmodok, akkor többé sosem akarok felébredni!